Csinálok e bébi posztot, hogy ne mindenfelé kelljen kommentelnetek a gyerek témát.

Fiatalon szültem. Előnye: hogy még mindig aránylag fiatal vagyok, és már túl vagyunk a kamaszkoron is, persze rengeteget kell még velük foglalkozni, de ez már nem ugyanaz, mint egy tízéves gyereket iskolába, hegedülni, edzésre vinni, iskolával bajlódni, körmöt vágni, szétszedni őket, hogy ne verekedjenek, legózni velük, és elrángatni a tévé elől, stb. Tök jó volt, hogy mindig én voltam az egyik legdögösebb anyuka, mert fiatal voltam. Ma is büszkék rám a fiaim, sőt féltékenyek, ha egy haverjuk megdicsér, kinyomnák a szemét, de ez vicces is. Mindkettő barátnői sokban az én típusom, tehát tudom, hogy nem utasítanak el kategorikusan, hanem elfogadnak, és ez a kis korkülönbség miatt van.

Nade. Gyakorlatilag 23 éves koromtól minden róluk szól. Nem lehetnek igényeid, magánszférád, mint egy üzemben folyton meg kell szervezni mindent, hogy ők megkapják, ami szerinted fontos. Többé nem lehet a pénzzel könnyedén bánni, majd lesz valami, felmondok, mert utálom a munkám, stb. párkapcsolattal ugyanez, tehát a saját igényeid az utolsók. Ezt az ember előre nem sejti. Szóval bedeszkázzák az eget. És még jó házasságban is. Az anyaszerep nem kedvez a nőiességnek (vannak persze tűsarkon babakocsit toló műmelles anyák itt a második kerületben, de őket sajnálom a legjobban, a teljes szereptévesztés). Ha arra a tíz évre, amíg kicsik, nem teszed oda magad nekik, csak tudathasadást kapsz, de nem lesz könnyebb az életed. Nem jártam mackóban, figyeltem másra is, de felesleges vergődés lett volna azt képzelni, hogy nem minden róluk szól. Közben persze baromi cukik, kicsik, aranyosak, a legtöbb szeretetet 6 éves korukig kapod tőlük (később is, de másképp). Viszont mire rájössz, hogy már valamennyire maguk útját járják, már negyven vagy és elég fáradt. Mire elkezdenek kirepülni, már 45, mégis, talán ebben a korban még el tudod őket egészségesen engedni (határeset vagyok, kicsit nem tudom elengedni őket, de erőt veszek magamon). Az nem igaz, hogy harmincas éveimben vágytam volna még babára, ez hülyeség, teljesen egyén függő.

Későn szülés: tök jó, mert van pénzed, jó házasságod, kialakult életed, mire jönnek. Feltehetőleg eleget pasiztál, buliztál már. Sok nő viszont nem tudja már ezek után úgy odatenni magát, mert már nem annyira flexibilis. Úgy látom viszont, hogy a későn szülőknek jobb gyerekeik vannak, mert magabiztosabban nevelik őket, tehát a rebellis kamasz kontra hatvanas szülő nem sok helyen probléma (bár láttam ilyet is). Anyukám későn szülte a tesóimat, akik jó gyerekek. Náluk a legnagyobb problémának azt látom, hogy a most kicsi unokákhoz már túl öreg anyám. Állandóan vigyáz rájuk, de hetvenévesen ez már sok. Ötvenöt évesen ideális az unokázás. Nem mondom, hogy máris unokát akarok, sőt a munkám miatt nyilván nem tudnám úgy odatenni magam, de fizikailag ideális nagymama lennék.

Az történt, hogy találkoztam a tesómmal, aki kábé annyira hisz a természetgyógyászatban, mint Vágó Pista, és mesélte, hogy osztálytalálkozója volt. Ott meg egy lány volt, aki tíz évvel fiatalabbnak látszott, mint az osztály maradéka. Húgom, a kritikus, cinikus és a külsejével nem annyira bajlódó nő megkérdezte: - Mit csinálsz te, hogy ilyen remekül nézel ki?

- Lúgos vizet iszom, és hozzá napi 4000 mg C vitamint- így ő. 

Mást nem tudunk a nő napi rutinjáról. Ez volt múlt szerdán. 

Azért mesélte, mert tudta, hogy én tuti kipróbálom (ő ehhez lusta). 

Vettem persze, a képen látható lúgos vizet, megittam napi 3 litert (én négyet nem bírok), bevettem 3600 mg C vitamint majd szombaton ismét találkoztam vele, nem ezügyben. Mondta, jól nézek, látszik a lúg. 

- Anya, tényleg egész jó a lúgos fejed - közölte a fiam is, aki eleinte röhögött, hogy minek tolom ezt a szart.

Tudni kell, hogy mindketten igen aljas emberek, ha azt mondják, látszik, akkor az látszik. 

 

Mi az a lúgos víz? Nem tudom. Valami elektromos vacakkal megváltoztatják a víz PH-ját, és elvileg a szervezetet lúgosítja, ha az ember ezt issza. A japánok találták ki, fél Amerika ezt issza, a másik fele szerint hatalmas átverés. Sőt a nagyon ellenzők szerint árt.

Én nem tudom, árt-e, de nekem nagyon jót tesz. Totál hidratál (ne mondjátok, hogy a víz, mert korábban próbáltam sokat inni, és egyszerűen az nem látszott a bőrömön). A kezemen látom, hogy sokkal simább, mint volt, a hajam sem száraz. Első nap megfájdult a fejem a hirtelen terheléstől, de aztán megszoktam. A gyomromnak, egész közérzetemnek nagyon jó. Azért merem ajánlani, mert ha 2 napra kipróbáljátok, azonnal látni fogjátok a különbséget, nem kell senkit győzködnöm majd, de a C vtamin is fontos. Valamiért fokozza  a hatást. Nem találtam erre magyarázatot a neten.

Az az érdekes, hogy testápolásra savas vizet ajánlanak külsőleg (esővíz a hajra pl.) Nem értem az egészet, de egy érdekes van: akik ellenzik, mind elismerik, hogy jó közérzetet csinál, de szerintük ez csak látszat. Azért nem félek tőle, mert minden ötödik japán háztartásban van lúgosító gép vagy 30 éve, és elég magas a várható élettartam arrafelé. 

Indiát lehetetlen egy hét alatt befogadni, de nekem sokára lesz három hetem ilyesmire (remélem, mert ebben az állásban ez lehetetlen). Tudni kell rólam, hogy viszonylag nyűgös típus vagyok, nehezen viselem a hosszú repülést, a nem jó szállodákat és a sok buszozást, de ennek ellenére nagyon nagy élmény volt ellátogatni Indiába.

A turisták vagy egyénileg mennek Indiába, és bejárnak több részt (Delhi környéke, Varanasi, Bombay, Kerala, Goa, stb.) vagy befizetnek társasútra. A legtöbben erre az "Arany háromszög" tripre. Ez nagyon jó, mert közel van három érdekes város: Delhi, Agra, jaipur (nem Dzsaipúrozok most, bár magyarul az a helyes), így aránylag olcsón, rövid idő alatt sokat látnak. Ez az út mindössze 310 ezer volt félpanzióval. 

Viszont nagyon kemény menet. Az odaút legalább tíz nettó óra a tötyögésekkel 17, és a három város között kb. 260 km van, amit busszal kell megtenni, a busz ötvenet tud a tehenek és emberekkel keményen megpakolt teherautók között, szóval a nagy része idegesítő utazás.

Rég vágytam Indiába. Nyilván tudja az ember, hogy nagyon nagy, szegény, sok minden nincs, amit Európában megszoktunk, más a kaja, stb. Még így is szétcsapott.

Egy hét alatt nem lehet megszokni, azt, ami nagyon más, főleg ezért érdemes hosszabb időre menni.

Első benyomásom az volt, hogy elég büdös van. Tudni kell, hogy Delhiben 12 millióan élnek, és rengetegen az utcán vagy putri szerű borzalmakban. Sőt, a putrinál rosszabb, mert ajtó, tető nélkül (meleg van, minek). Tényleg sokan az utcán végzik a dolgukat, a legszegényebb réteg láthatólag semmit nem csinál, de az biztos, hogy nem takarít, vagy ilyesmi. Az állatok ott élnek az emberekkel (bár jóval kevesebben vannak, mint az emberek). Utcán mászkálnak az elefántok, majmok, kecskék, tehenek, kutyák. A trágyát is az utca szélén szárítják. Szemétszállítás talán nincs is. Én csak Kairóban voltam, ahol nagy szegénységet láttam, és az egy Zurich ehhez képest, és voltak utastársaim, akik a Favellákat is bejárták, és megnyugtattak, hogy ennek az sincs a közelében. Tehát van egy erős földi pokol jellege a dolognak. Dél sokkal korrektebb. talán érdemesebb ott elkezdeni az Indiával ismerkedést. 

Ami még iszonyatos, hogy tényleg rengeteg a koldus, a Gettó milliomosban megénekelt csonkított emberek egyáltalában nem ritkák, a gyerekek csipkednek, ellepnek, ijesztő az egész. Ettől eltekintve nem tűnik ez a rengeteg, kicsi sötét alak agresszívnek, bár a riksások, utcai árusok elég lehúzósak, és néha verekednek, sokkal jobban résen kell lenni, mint bármilyen arab országban.És nincs olyan rész, ami tiszta és hajléktalan mentes, tehát ebben a három városban legalábbis mindenhol slum volt.

Tehát van egy nagyon párás, kicsit szürkés levegő, némi fojtogató büdös, nagy meleg (egyből monszun után voltunk), és nagyon erős színek (és evésnél kiderül, hogy ízek is). A nők tényleg szinte csak száriban vannak. Sok kifestett arcú fiút is láttunk valami hindu ünnep miatt. Iszonyatosan dudálnak. A riksák, tuk-tukok (zöld miniautók, elektromos riksák), tehenek, virágokkal összefestett buszok teherautók egyszerre indulnak minden irányba, de nem nagyon ütköznek valamiért. Enyhe mindjárt megbolondulok hangulat. Az egész nagyon archaikus, ha valaki időutazni akar, menjen oda, az összes régi keleti kultúra valamilyen formában jelen van. Persze mindent belep a hinduizmos, ami ilyen közelről nézve nem is annyira vonzó. Számomra túl bonyolult, több millió imádni való istennel, szenttel, Teljesen motiválatlan tömegeket produkál. A sovány teheneket kerülgetik a koszban, de a kasztrendszer miatt az emberek legnagyobb tömegének semmi becsülete. Ugyanakkor ez a nagy szegénységben halálos nyugalommal hömpölygő embertömeg elgondolkodtatja az embert, hogy mi a francért hasonlítjuk magunkat mindig a gazdag európai országokhoz, mikor mi sokkal közelebb vagyunk hozzájuk, mint India hozzánk. 

Új Delhi tiszta angol, ők is építették a húszas években, Ó-Delhi viszont riksás, bazáros, sok a templom (mecset, hindu, buddhista, bár azok nagyon kevesen vannak Indiában). Van több nagyon szép műemlék, nem fárasztalak vele (beteszek egy videót róla), a legszebb talán Humajun sírja. A műemlékek nagy része muzulmán szülemény még különböző császárok idejéből (vannak maharadzsa paloták is), így mintha a hinduk ültek volna rá egy tőlük idegen kultúrára.

Jaipur sokkal szebb.Rózsaszínek az épületek, az egész mintha bazár lenne, meg nagyon Indiana Jones hangulatú. Itt ültünk elefánton, dzsipeztünk, riksáztunk, bulis hely. 

Agrába azért kell menni, mert ott a Taj Mahal. Na az azért nem csalódás. Aki szereti a szép épületeket, az menjen el egyszer Indiába, már csak a Taj kedvéért. Nagyon ki van találva főleg az elhelyezkedése miatt, de gyönyörű a fehér márvány épület is. Mondjuk ezt az örök szerelem emlékműve blablát nem kell bevenni, az a sah igazi despota volt több feleséggel, ágyassal, nyilván magának is építette a sírhelyet, nemcsak a halott asszonynak. Igazából az útikönyv alapján úgy tűnt, hogy hat nap alatt, tényleg végig tudtak hajtani az összes nevezetességen.

Ami meglepett, hogy ezek a cuccok nem túl régiek. Egyetlen hatalmas tornyot láttunk, ami az 1100-as években épült, minden más a mi török korunk idején kb. 

Végigvonszoltak egy csomó ocsmány bolton (elefántszobrok, szőnyegek, ékszerek, stb.) Ezt utálom legjobban a társasutakban, hogy a guide próbál folyamatosan lehúzni, és sajnos mindig van olyan hülye, aki vesz.

Oltás nélkül mentem, utcán nem ettem, és nem lettem beteg, ami meglepő, mert Egyiptomban mindkétszer, amikor voltam, és az ennél tisztább hely volt. Én szeretem az indiai kaját, de a végére kicsit fájt tőle a gyomrom (minden erősebb, mint nálunk az indiaiban), viszont persze nagyon jó volt. Nem ezen a környéken a legsokoldalúbb a konyha, hanem délen, de itt sem rossz. Finomak az ún. Indianized Chinese cuccok, pl. Chilli Chicken, Chicken 67, ezek tiszták, semmi garam massala, de embertelen erősek. Egymillió gyümölcsöt árulnak az utcán, sajnos ebből nem mertem enni, pedig sosem látott dolgok voltak. 

Összefoglalva: egyre jobban bírom Ázsiát, bár eddig csak Kínában és Indiában voltam, tehát a legérdekesebbekben, de nem a legkellemesebbekben. India sokkal harsányabb, nyersebb és fojtogatóbb, mint Kína, de minden hülyeségük ellenére az indiaiak megközelíthetőbbnek tűnnek, mint a kínaiak. Most kicsit besokalltam az egésztől (ha még maradni kell, biztos kerestem volna valami európai kaját pl.), de vissza akarok menni. 

 

 

Ezt a posztot azoknak írom, akiknek van már gyerekük, de még kicsi. Tele lesz személyes véleménnyel, nem muszáj megfogadni a tanácsaimat, de érdemes megfontolni egy-két dolgot.

Akinek nagyon szabálybetartó, sokat, egyedül tanuló, ezen nem stresszelő, iskolát imádó gyereke van, az ne is olvassa tovább. Ez a poszt ugyanis arról szól, hogy szerintem milyen a jó iskola, és a fent vázolt gyerekeknek valószínűleg minden iskola remek.

Tehát az ilyen mázlista szülő adja a gyerekét a legközelebbi általánosba, utána egy közepes vagy jó ingyenes gimnáziumba, és nyugodtan hátradőlhet, mert a szorgalmas gyerekek a akár legszarabb suliból is besétálnak az egyetemre (mivel elég primitív a pontrendszer).

Mivel két elég egyéni gondolkodású fiam van, nekem ez a nyugalom nem adatott meg. A kisebbik idén érettségizik, a nagy már egyetemista, tehát kétszer 12 évet már magunk mögött tudunk. A nagyobbik a BME közgázra jár, tehát klasszikus értelemben sikeresen vette a tanköteles időszakot, mivel elérte, ami az általános és középiskolai oktatás egyik célja, hogy bekerült egy felsőoktatási intézménybe (nem fizetős), egy jó szakra. 

De nem volt egyszerű az a két tizenkét év (és a másiké sem). Állandó ütközésekkel a legkülönbözőbb iskolákkal. Alsó tagozatban eleve nem tudnak mit kezdeni a fiúkkal, mivel rosszabbak a lányoknál, és csúnyábban írnak. Felsőben elkezdik értékelni a fiúk gondolkozását, de abszolút nem tudnak mit kezdeni a 12-13 éves korban kezdődő tesztoszteron emelkedéssel, ami rájuk jellemző.

Lányokban természetesen nem vagyok otthon egyáltalán, de ismerek egy-két tizenéves kislányt, és náluk jellemzően vagy az a gond, hogy túlstresszelik az iskolát (ez komoly testi tüneteket is okozhat) vagy egyszerűen lógnak ők is, úgy érzik az iskola az ellenségük, a tanárok nem értik meg őket, szívatják, stb. Az ilyen szabályokat be nem tartó lányok még nagyobb veszélyben vannak szerintem, mint a hasonló fiúk, mert úgy látom, hogy a fiúkat a végén a versenyszellem teljesítményre sarkallja (legalábbis nálunk ez volt, van), míg a lányoknak nincs motivációja arra, hogy összeszedjék magukat a finisben.

Amiről saját tapasztalatom van az a versenyistálló típusú általános és középiskola, a sima általános iskola, és a fizetős liberális iskola.

Az iskola célja ugye az, hogy megtanítsa a gyerekeket az alapvető ismeretekre,elősegítse a továbbtanulást. A szülő célja pedig az, hogy a gyerek jól is érezze magát közben. Az elmúlt években azt szűrtem le, hogy ez a kettő egyszerűen kizárja egymást (kivéve a már többször emlegetett nagyon jó magaviseletű, okos, alkalmazkodó és nem stresszelő tanulóknál).

Mindkét gyerekem rossz volt az óvodában, a kisebbik egy kicsit még a nagyobbnál is rosszabb. Ezért a nagyot versenyistállóba írattuk 7 évesen, a kicsit egy sima, de jó hírű általánosba. Mindkettő elvégezte aránylag normálisan (sok intővel persze), de hihetetlen különbség volt abban, hogy mennyi tudás került a fejükbe. Utólag mindenkinek azt mondom, akármilyen módon, de lökje be a gyerekét valamelyik nagyon erős 12 osztályos iskolába (Fazekas, Radnóti), mert soha többet nem lesz gondja a továbbtanulással. Nem igaz, hogy rosszabbul fogja magát érezni, mint egy liberálisabb iskolában, viszont az okosabb osztálytársak miatt sokkal többet fog tanulni.

Az erősnek mondott általánosról az a véleményem, hogy mivel a gyerekek nem felvételivel ekrültek be, öt-hat nagyon rossz tanuló gyerek teljesen lehúzza az osztály haladását.

Gimnáziumban hasonló a helyzet. Az alapítványi iskoláktól óva intek mindenkit. Bár talán az egyetlen, a Waldorf az, amiben valószínűleg tényleg minden gyerek nagyszerűen érzi magát, az valami egész elképesztően nem tanít meg semmit, amire egy későbbi munkavállalónak praktikusan szüksége lehet, plusz nem árt, ha legalább az egyik szülő háztartásbeli, mert énekelni és táncolni kell folyamatosan a gyerekkel együtt különböző megmozdulásokon. Ismerek Waldorfos gyereket, aki ötödik osztályban még nem tudott olvasni, és olyant is, aki valószínűleg kábé kettesre fog mindenből érettségizni, mert későn hozták el.

Az AKG, Politechnikum teljesen átverés. Az előbbi valamivel erősebb, de ez azt jelenti, hogy egy közepes gimi szintjén van (mondjuk Kölcsey nem francia tagozata vagy Madách),  de csak a nagyon hajtós gyerekeknek adja azt is. A lazábbak végignyaralják az egészet egy csomó pénzért. A Poliban még az sem tud tanulni, aki akar. Tök fölösleges ezekbe adni a gyereket. 

Szóval gimnáziumban is csak a nagyon erős, lehetőleg gyakorlóiskola ajánlott. Ezt az elméletemet arra alapozom, hogy a gyerekek úgyis lázadnak az iskola ellen. Egy tinédzsernek a leglazább, legmegengedőbb gimnázium is büntetés (mondom, nem a nagyon jó gyerekekről beszélek), tehát akkor sem érzik magukat jól, ha kímélni próbáljuk őket, viszont keveset tanulnak. 

Tehát az elméletem szerint, ha a család liberális, akkor jó ha az iskola poroszos és kemény, ha a család szigorú és rendtartó, akkor mehet a gyerek lazább iskolába, mert ott is teljesíteni fog. Az élet viszont pont az ellenkezőjét szokta hozni.

 

Sokan írtak mindenfélét a családon belüli erőszakról, és azt övező büntetőjogi kérdésekről, de sehol sem láttam igazi pszichológiai magyarázatot, valamint megoldási lehetőségeket.

Adott két álláspont: a konzervatívok szerint elégséges a BTK azon pontjait alkalmazni a családon belüli bűncselekményekre, amelyek azokat a bizonyos bűncselekményeket megtorolják, és nem szabad külön kategóriát felállítani, mivel ezzel veszélyeztetjük a családok egységét. A liberálisok szerint viszont a családon belüli erőszak más típusú bűncselekmény, mint a családon kívüli, ezért külön szabályok érvényesek rá.

Mindkét álláspontban van igazság, és sajnos egyik sem oldja meg az alapproblémát: miszerint az apák (esetleg az anyák vagy gyerekek) ne verjék, kínozzák, erőszakolják meg, esetleg gyilkolják meg a nőket (férfiakat, gyerekeket).

Nyilvánvalóan az alapállás minden épeszű magyarországi emberben és politikusban ugyanaz: a probléma létezik, és akár jó is lenne megoldani. A jobboldalon erre nem olyan nagy a hajlandóság, de igazából nem ellenezné egyetlen politikus sem, ha kevesebb nőt ölnének meg évente, mint jelenleg (a heti 1 nekem túlzó számnak tűnik, hiszen az összes emberölés száz valahány). Ők maximum fontosabbnak tartják, hogy kevesebb legyen a válás, több gyerek szülessen, minthogy hány nőt ver szarrá a férje minden fizetésnapon.

Miből alakul ki a családon belüli agresszió? Ennek személyiségi és társadalmi okai vannak egyaránt. A társadalmi ok: nyilván egy erősebben patriarchális társadalomban jobban dívik az asszonyverés, annak személyi szabadságának korlátozása, alávetett szerepének kihasználása, megerőszakolása akarata ellenére, stb. Magyarország félig-meddig patriarchális. Mint mindenben, ebben is középtájon vagyunk (várható élettartamban, GDP-ben, időjárásban, stb.). Tehát nálunk nem lehet utcán megdugni bármilyen nőt, akit a pasik akarnak, mint egyes fekete kultúrákban, nem önthet büntetlenül a visszautasító menyecske arcára savat az udvarló, de egy pofon miatt nem szokás elválni, és a gyerekeket megfosztani a két szülős családmodelltől. Ennyit a társadalmi tiltásról és megengedésről (azért cikinek tartjuk a nőverést, ezzel is csak azt érve el, hogy sok vert nő hallgat a dologról, míg tőlünk nyugatabbra nagyobb dobra verik az ilyesmit).

Nézzük a pszichológiai tényezőt. Az asszonyverők személyiségzavaros emberek. Több típus is lehet, ezt nem elemezném, de egy fontos rész hiányzik a személyiségükből: az empátiára való készség. Nyilván, aki empatikus, az  - bár saját akaratát próbálja érvényesíteni az életben -, de bizonyos határokon nem megy túl, és nem bánt olyan embert, aki ki van neki szolgáltatva (mert gyengébb, mert nincs pénze, mert szereti, mert összetartaná a családot). Tehát nincs olyan, hogy egy egyébként egészséges lelkületű, felnőtt férfi megüt egy nőt, mert annyira dühös. Az, aki ilyet csinál, az beteg. Az az a személyisége sötét oldalát leprojektálja a hozzá közel állókra, így szabadul meg bizonyos feszültségektől. A rendszeresen vert nő sohasem érdemli meg. Ha valaki nem érzi jól magát egy kapcsolatban, akkor joga van elmenni, érvényesíteni anyagi követeléseit, elválhat, de nem verekedhet. Az asszony verők, abuzálók, terrorizálók egy része alkoholista, ami nyilván segít az agresszió felerősítésében, de nem mind az. Józanul is vernek nőket egyes férfiak.

És milyenek a vert asszonyok? Ők azért kevésbé sérültek a kapcsolat elején, de sok esetben egy elnyomott gyerekkori státuszból kerülnek bele abúzív kapcsolatokba, tehát kaptak egy előnevelést, és mire kijönnek a történetből, addigra viszont nagyon súlyos pszichés átalakuláson mennek át, az bizonyos. Sokszor gyógyíthatatlan traumákat kapva ők is, gyerekeik is. Ne tekintsük őket idiótáknak, akik megérdemlik, miért nem mentek el, mert sokszor késve jönnek rá, miben vannak egyáltalán. Az agresszor, agymosó abúzív férfi nagyon érti a dolgát, és a nőket nem arra nevelik, hogy erre fel legyenek készülve.

Hogyan kezdődik a családon belüli erőszak? Mindig szép szavakkal, udvarlással, és mindig fokozatosan romlik a helyzet. Az azonban elmondható, hogy az első pofontól a gyilkosságig, sőt a kék-zöld foltokig azért hosszú út vezet, és ezen az úton nem szabadna ma Magyarországon végigbaktatnia senkinek. 

Lehet-e törvénnyel szabályozni mindezt? Nem lehet, de kell. A törvény mindig visszatartó erejű. Ha nem lehet sehol dohányozni, kevesebb cigaretta fog fogyni, ha bezárnak kiflilopásért, kevesebbet lopnak, ha nagyon nagyon gáz lesz az asszonyverés, akár az egy pofon is, meggondolja a férj, hogy alkalmazza-e.

Miért nem elég a sima BTK? Mert a családon belüli erőszak teljesen más, mint egy kocsmai verekedés. Ismétlődő, kihasznál bizonyos külső tényezőket (gazdasági közösség, láthatási jogok, stb.), és ha nem szabályozzák le, nem kap védelmet az áldozat (pl. távoltartási törvénnyel, ami nálunk nincs ugye), akkor az ismétlődés megakadályozhatatlan (a gyerekeim miatt jogom van oda menni, én lakásom, stb.)

Miért nem elég a családon belüli erőszakot szabályozó törvény sem?

Mert a családon belüli terror nem mindig testi jellegű. Lehet ugye lelki terror, elszigetelés, anyagi függőségben tartás. Lehet valakit sorozatosan megerőszakolni egyetlen rossz mozdulat nélkül, például azzal a fenyegetéssel, hogy elveszik tőle a gyerekeit, vagy elzavarják (egy nincstelen nő esetében, akit évek alatt magatehetetlenné tett a férje gazdasági szempontból). tehát a terrornak nagyon furmányos fajtái vannak, amik törvénnyel tökéletesen szabályozhatatlanok. 

Miért rossz, ha szabályozzák? A véleményem az, hogy nem hiszem, hogy tömegesen visszaélnének a nők egy ilyen törvénnyel (ez az egyik ellenérv konzervatív oldalról, vagyis, hogy mondjuk az amúgy is feleségbarát válóperes bírónak még bemutatnak egy-két látleletet, máris oda a láthatás és a vagyon), de van egy másik veszélye. Szerintem a családon belüli erőszak áldozatait ki kellene hozni lelkileg az áldozat státuszból, nem erősíteni azt. 

Mit lehetne tenni? Mivel a bántalmazó kapcsolatok forgatókönyve nevetségesen hasonló, fiatal korban kellene felkészíteni férfiakat és nőket is a párkapcsolatban való normális viselkedésre. Meg kellene tanítani a kisfiúknak, hogy a bántalmazás ugyanolyan elítélendő, mint mondjuk a mások vagyonának eltulajdonítása vagy a gyilkosság. A nőknek pedig azt, hogy ismerjék fel, ha rosszul bánnak velük, testileg és lelkileg. erőt kell adni a nőknek, hogy dönthetnek a saját sorsukról, és nem kötelesek semmilyen más ember nyomorát magukévá tenni. Nemcsak arra nem kell kötelezniük magukat, hogy eltűrjék, ha kiabálnak, verekednek, gyalázkodnak velük, de nem kell alkoholistákkal maradniuk, nem kell depressziósokat istápolniuk. 

Nem szoktam ennyit menni, ez véletlen, és talán októberben egy indiai út is vár rám, az lesz az igazi izgalom.

Bulgáriát kizárólag nyaraló szemmel értékelem, mert nem ismerem, nem mentem sehová Neszebár városkáján kívül.

Az állítás: Bulgária tengerparti része (Napospart, Aranypart) már nem olyan, mint volt, igazi nyaralóparadicsom.

Ez részben igaz is.

Az elmúlt években módom volt szinte minden aránylag jól megközelíthető tengeres turista gyártelepet lecsekkolni: görög szigetek némelyike, olasz, spanyol, török, egyiptomi, ciprusi, horvát, marokkói, francia partokon. Ezeket két részre oszthatjuk: a hagyományos nyaralóhelyekre (olasz, francia, spanyol, horvát) és az új építésű műnyaralóhelyekre (a többi). 

Maradjunk ezeknél, mert ezekhez hasonlítható csak a bolgár megoldás. 

A szálloda jobb volt, mint a többi helyen, talán kompenzálnak a pottyantós vécés múlt miatt, nem tudom. Viszont noha nem lehetnek túl régiek az építmények, mégis van egy erős szlovák szocreál turistahotel stichjük. A bútorok, a lobbi, nehéz megragadni. 

A kaja csak Törökországban jobb, a többi helyen hasonló: ugyanazok az ízek minden este, viszont tűrhető választék. All inclusive voltam, amit utálok, de ezt dobta a gép, mindenesetre a szokásos nyúlós déli pizza helyett itt rendes svédasztalos volt az ebéd is, ami pozitívum. Az éttermi kaja szállón kívül zseniális volt, sok bolgár is jár étterembe, a jól szituáltak legalábbis. Hasonló jó éttermek csak Görögországban voltak. Nem turisztikus Diego pizzériája, hanem rendes bolgár helyi koszt, igazi krumpli, nem mélyhűtött halak, stb.

A hely olcsóbb, mint Magyarország, ami szintén egy plusz. A cigi egy árban van (Londonban 4,5 font volt egy marlboró, auuuu), a kaja olcsóbb, mint nálunk, választék ugyanaz persze.

A tenger talán a legkellemesebb volt, amiben eddig fürödtem, mert nem sós s nagyon meleg (egy tenger rossz, ha hideg, túl sós, túl hullámos, köves - nem tudom, mit esznek az Adrián egyesek ).

Neszebár gyönyörű, roppant szlávos kis faházakkal, és rengeteg 13. századtól felfelé templommal. Igazi ékszerdoboz.

A shoppinng itt bőrre, hamis Louis Vuittonra, hamis napszemüvegre és rózsaolajra korlátozódik. Érdekes mézek is voltak, de nem vettem. Táskát igen, bár drágább, mint a török parton, de a minőség jó.

A balkániság azért ott leng a kalauzok, tömött buszok, a turistáktól eltávolodva tapasztalható egyszerű szegénység miatt.

Undokok, mint a fene, bár a kihelyezett idegenvezető csaj szerint ez szex közben oldódik, de én nem kerültem elég közel egy bolgárhoz sem annyira, hogy ne csak az unott képüket, mosolytalan arcukat  lássam. A görögöknél azért nem rosszabbak (ott van egy bizonyos megvetés is). Viszont szemmel láthatóan nyugisabbak, elégedettebbek nálunk.

Szóval nem rossz hely,  de nem vágyom vissza, ha egyszer véletlenül el akarnék menni egy tengerparti nyaralásra, ahová nem muszáj, mint ezeken a helyeken, sokkal inkább a századik görög sziget vagy török városka, mint Bulgária.

A rilai hegység az más, oda elmennék, persze csak Japán, Mexikó, Rió, Kenya, San Fracisco, Ausztrália, Chile, Irán és Kuba után, szóval soha.

 

 

 

 

 

 

 

 

Majd a következő posztban leírom, miért tűntem el, de most nem állom meg, hogy az örmények kapcsán ne írjak egyet, mert nagyon izgat a dolog, úgyhogy ezt be kell nyeljétek.

Nem az, hogy mi történt, mert sohasem tudjuk meg, hanem az, ami sokkal lényegesebb, hogy számít-e egyáltalán, hogy egy ország miniszterelnöke egy skizoid nárcisztikus félnótás, vagy tök mindegy. Nyugtassatok meg, hogy tök mindegy, nem lesz semmi baj.

Mindenki tudja, mi történt: Viktor hazaküldött egy baltás gyilkost, azt meg otthon szentté avatták.

A magyarok kérdése csak annyi: miért küldte haza Viktor Safarovot? Erre jobbos, balos egyaránt kíváncsi, nem azért, mintha bárkit komolyan érdekelne a kaukázusi konfliktus, hanem azért, mert a balos belekapaszkodik a sztoriba, a jobbos meg nem örül, ha a diktátorról kiderül, hogy egy lúzer.

 

Mi lehetett Orbán motivációja?

1. Egy éve egy halom dollárral megtömött aktatáskával jár haza Bakuból a sok arra járó (folyamatosan járunk hozzájuk egy ideje).

2. megígérték, hogy államkötvényt vesznek sok pénzért.

3. Viktor vagy a külügyesei átbeszélték az amcsikkal majd az oroszokkal a Safarov-kiadatás kérdését, mert már annyira nyaggatták az azeriek, és a nagyok azt mondták, jobb, ha kiadod Viktor, minden oké lesz, aztán amikor botrány lett, mossák kezeiket.

Miért izgalmas ez az egész? Korántsem azért, hogy kinek van igaza baltás ügyben, a különböző népirtásokat felváltva elkövető azerieknek vagy Jerevánnak. 

Számomra az a kérdés, hogy Magyarország nekimehet-e két nagyhatalomnak (Oroszországnak és az USának) egyszerre anélkül, hogy nagyon megszívatnák, és hogy mi ennek az értelme. Orbán tényleg ennyire hülye vagy valami nagyon jól kigondolt stratégia része, amit a Nyugattal művel?

Valószínűleg az aktatáskányi dollár lehet csak a háttérben.

Nyertünk nyolc aranyérmet az olimpián, és ez megint megosztotta az országot. A jobbosoknak dagad a mellük, hogy lám ez a kicsi ország, meg az egy főre jutó legtöbb arany a világon, meg tudunk mi, ha akarunk, meg igazán jó vezérünk van, aki alatt visszafényesedett az olimpia.

A liberálisok pedig nyígnak, hogy inkább az éhező gyerekekre kellene költeni a pénzt, nem a sportfinanszírozásra, de amúgy sem finanszírozza azt senki, szóval csak véletlen ez a sok arany. 

Amúgy meg senki nem érti, hogy miért szerepeltünk mi ilyen jól. Nem volt meg előtte sem a megfelelő állami támogatás, sem az a gőzös kényszer, ami a szovjet érában a magyar sportot belenyomta a magas teljesítményekbe.

Szóval én sem értem. Viszont azt gondolom, hogy az olimpiai sikerek igenis fontosak, és nem csak a cirkusz-kenyér faktor miatt. Egyrészt az sem árt. Nem baj, ha az emberek hétköznapjait feldobja valami. És nem csak az, hogy Szinetárék válnak, nekik is szar, hanem valami pozitív. Mert a nagy sportteljesítmény igenis jó.

Nem értek egyet azzal sem, hogy inkább költsünk csak a tömegsportra, mivel van két fiam, és tudom, hogyan kezd el egy gyerek sportolni, és mi tartja bent a sportban tinédzserként. Csakis a versenysport. Míg egy apró gyereket lehet úsztatni, meg kiküldeni a grundra focizni, az önérzetes, tizenhárom pluszos időszakban csak akkor fogja csinálni, ha versenyhelyzetben van (vannak kivételek, de kevés), versenyhelyzetet pedig a versenyek teremtenek, és ezek teteje az olimpia. 

Ezen kívül ma Magyarországon egyedül az olimpiai teljesítmény az, ami azt sugallja: ha sokat melózol, meg lesz az eredménye, nyerni fogsz. A szellemi teljesítményt itt az ország fele minimum elutasítja (mert minden vagy jobbos vagy balos), az üzleti sikereket mindenki gázosnak, bűnalapúnak véli. Egy olimpiai aranyra viszont nehéz azt mondani, hogy lopott vagy komcsibérenc a gazdája, azért szerezte. Tehát bizonyos szempontból egyedül a sporteredményeink azok, amelyek valamelyest jó példát mutatnak, és reményt adnak. 

De kicsit félek, hogy ez az egész tényleg csak véletlen. 2008 óta a magyar sportklubok kb. 35-40 százalékkal kevesebb pénzt kapnak. A tehetséges gyerekek helyett a tehetős gyerekek érnek el sporteredményeket, mert a csóró szülő gyereke egyszerűen nem tud versenyezni. Így nem az igazán jók maradnak meg. Az edzők szabályosan halnak éhen még néhány slágersport körül is (vívás). A szülők sokkal többet dolgoznak, mint négy éve, kinek lesz ereje napi két edzésre fuvarozni egy úszópalántát? 

Persze nem a sportfinanszírozás a megoldás (mivel valóban rohadnak szét a kórházak, iskolák, tehát miből?), jó lenne, ha olyan ország lennénk, ahol szeretnek az emberek sportolni, tök mindegy, mit. De az reménytelen. Akkor meg legalább legyenek aranyak.

Az olimpiáról nem írok, mivel az tévéből jóval érdekesebb. Ráadásul minden olimpia egyforma a helyszínen. Ez és az athéni, valamint pekingi között annyi különbség volt, hogy erre nem lehetett jegyet kapni neppertől, annyira biztonságosan őrizték a jegyeket, aztán meg nézték az üres székeket. Meg itt még genyábbak voltak a biztiőrök, maximális fegyelem, biztonság. 

Ami nagyon hangulatos: magyar vonatkozású labdajáték élőben -ez veri a tévés közvetítést, a szurkolók miatt, de minden más (atlétika, úszás, kajak-kenu) nehezebben követhető a helyszínen. Ezt korábbi olimpiákon szűrtem le. Most úszásokat láttam, meg tollaslabdát, mást nem. Jó volt, de nem kapaszkodtam további jegyekért, mert inkább a városban voltam.

Nagyon jó körülmények között voltunk, ez nekem új volt, három korábbi itt tartózkodásomat némileg mérgezte a kurva gazdag város, nekem meg csak hot dogra telik feeling. Jó, ez így túlzás, 2005-ben, amikor utoljára Londonban jártam, természetesen már telt étteremre, de a fejenként minimum 20 fontos vacsoraszámla rossz érzéssel töltött el. Ez most ki volt küszöbölve, és nem volt mindegy.

Ennek ellenére első nap úgy éreztem, ez egy hatalmas, gonosz city, ahol legszívesebben elbújnék, olyan sokan vannak. Majdnem pekingi méretű tömeg tud Londonban lenni, és a kínaiaknak én legalábbis jobban megbocsátom, hogy sokan vannak. Az is csak itt fordult elő, hogy a metróban egyszerűen áthúzott egy negyven kilós görgős bőröndöt a lábamon egy faszi, mert sietett, majdnem eltörve a lábaimat.

Londonban per pillanat mindenki rohadtul fiatal, és nagyon trendi. A csajok két viselés után kidobják a cuccaikat. Nem elegánsak, mint a párizsi nők, de szerintem szebbek (igen, az echte angolok is), és iszonyat letisztult cuccokban jártak. Szombat este keményen berúgnak, és esnek le a harminc centis trendi sarkaikról. és ezek nem az olimpia népe, hanem az átlag londoni angolszász fiatal, aki elönti a Trafalgar és Picadilly környékét szombat este.

Korombeli nőt keveset látni, mivel épeszű negyvenes már rég kiköltözöztt valami külvárosba, és nem az Oxford Streeten vásárol, de ha mégis, akkor az a jellemző, hogy az arcuk bár mutatja a korukat (nem az amcsi szétoperált fajta jellemző), baromi soványak (nem anorexiás, hanem lapos has, jó fenék), és nagyon jó kosztümökben, ruhákban vannak. Szóval iszonyat gusztusosak, és ők is trendik. Képtelenség utánuk csinálni, már azért is, mert Budapesten nem lehet mondjuk fekete, derékban szűkített egyszerű zakót kapni. Vagy olyan farmert, amiben valahogy áll az ember segge.

A vásárlás most csak az Oxford-Regent vonalon adódott, nem volt időm a Harrods-ba is elmenni. Illetve egy órát kószáltam a Soho kisebb dizájner boltjaiban. Pont egy hét kellett volna csak a shoppingra. Nagyon állat top dizájnerek tartottak 70 percent offot, viszont ezek a cuccok időt igényelnek. A Notting Hill hippis kínálata hidegen hagyott. Ruhában nekem London keményebb dió, mint Párizs. Ott bemegyek egy boltba, és négy ruhát csukott szemmel leveszek a helyéről, fizetek, és már jól vagyok. Itt a Topshop vonalhoz már öreg vagyok, a kinti Debenhams jó volt, ott vettem ezt-azt, a Mark and Spencerre pedig nem volt idő. Ami döbbenet volt, hogy a kiscsajok a Zarában taposták egymást halálra, pedig a negyedóra alatt, amit rászántam, azt láttam, hogy nem sokkal különb a választék, mint itthon. Meg kell, hogy mondjam, hogy ennek ellenére, rajtuk másképp áll a Zara, Topshop, mint az itthoni lányokon.

Voltam múzeumban és színházban is. Ez utóbbiról: A Mamma Miát láttuk a Westenden. Vicces volt. Minden színész ronda volt és kövér, a rendezés sem valami állat, viszont mindenki tudott énekelni és táncolni, ami szerintem nálunk nem jellemző. Ami meglepő volt, hogy a közönség teljesen begerjedt, együtt énekeltek velük, sőt táncoltak is.

A kaja szerintem Londonban jó. Mivel a nemzeti konyhájuk nem egy vaszizdasz, adnak rá, hogy az éttermeikben jó legyen a kaja (szemben például az olaszokkal, ahol a legtöbb rossz étteremben voltam, de Párizsban is van bőven rossz kaja). Mivel igyekszem azt enni, amit egy helyen kell, egy életre elegem lett a Fish and Chips, fehér kolbász típusú kajákból, de egyszer jó volt.

Néztem tévét is, mert reméltem, néha elcsípek valami magyar vonatkozást. A BBC azért sokkal jobb ilyen dolgoknál (olimpia), mint a magyar tévé, mert lényegretörőek, semmi eufemizmus, szépelgés, mindenkitől megkérdeznek bármit, ha nem örülnek a kevés aranynak (eleinte alig volt a Team GB-nek aranya), ugatnak, ha valaki elbasz valamit, azt lehordják a riporterek, de szemmel láthatólag nincs minden mögött manipulatív, politikai szándék és felhang, tényleg arról esik szó, amire a tömeg kíváncsi lehet, és mégsem úgy, hogy bábuként mozgassák a tömeget.

London ugyebár angol. Sokat tudok az angol kultúráról, mivel angol szakos voltam, olvastam sok Dickenst, Austent, Thackeray-t, Thomas Hardyt. Ha nagyon nekiveselkedik az ember a kultúr Londonnak, heteket el lehetne tölteni a történelem nyomában, de erre most nem volt idő.

 

London nagyon gazdag. sírnak persze, hogy az USA berángatta őket a depresszióba (Európában ők mentek leginkább velük), de akkor is látszik, hogy dől a lé. A válság kitörése óta Berlinben, Párizsban és Bécsben voltam ezen kívül nagyvárosban, és legalábbis látszatra Londonon látszik legkevésbé. Ömlenek ki a kocsmákból, fullra vannak az éttermek, nincsenek kongó üzlethelyiségek (Németo-ban, Párizsban egy csomó), és fogyasztanak, mint állat.

Nagyon jó volt, Budapest egy igazi porfészek Londonhoz képest, sőt még Bécs is az (tavaly voltam egy csomót), ezzel együtt, nagyon nem laknék itt. 

 

 

 

 

Van egy lányka, aki szőke, és megcsinálja magán az összes ikonikus hollywoodi szőke sminkjét. Mansfieldtől Bardot-ig. Van, amelyik jó. Itt van néhány, de csinált még.

 

Az intimitás két ember között nem egyenlő az ölelések számával, nem egyenlő azzal, ki mennyit tesz a másikért. Ezek meglétével is lehet érzelmileg kevéssé kielégítő egy kapcsolat, és ezek hiányában is lehet mély szeretetről beszélni. 

Azért trükkös ez a dolog, mert részben tanult dolog, részben valahonnan csak úgy jön a levegőből. A tanult részt azért hangsúlyozom, mert nagyon sokan vannak, akik megtanulják, hogy ölelgetni, puszilgatni kell a szeretteket, aztán mégsem képesek szeretetet sugározni. Nagyon sok embert ismerek, aki buzgón gyakorolja a testi kontaktust, mégsem valós az intimitás esetükben.

Amit nem lehet mímelni, az a valódi intimitás. Miben nyilvánul ez meg? Hogy képes vagyok a másikhoz az érzelmeimmel közelíteni. Lebontani a saját falaimat, gyengének mutatkozni előtte, máskor átérezni a másik kívánságait, gondjait, és aszerint változtatni a saját magatartásomon. Ez valami iszonyatosan nehéz, és nagyon stabil személyiség kell hozzá.

Hogyan lehet például hideg személyiségként mégis intimitást gyakorolni? Idős asszony, kemény, sosem puszil meg senkit, nem is kérdez az érzelmekről. Viszont némán lesi unokája minden rezdülését. Tudja, mikor mire van szüksége. hagyja, hogy az elmondja, ha valami más kellene (kicsi gyerekről van szó), nem a hibát keresi benne, nem neveli kényszeresen, csak azt szeretné, ha a gyereknek jó lenne. Ez intimitás ölelés nélkül.

Hogyan lehet adakozóként intimitáskerülőnek maradni? Férfi, aki egész nap ápolja beteg feleségét. mindent megtesz. orvosi, élettani szempontból ellátja. Mindent megcsinál helyette, neki. Megtanulta, hogy neki, mint jófiúnak, szolgálni kell, akkor el fogják ismerni, hogy ő rendes ember. ha a felesége megkéri, menjenek ki sétálni, azt nem teszi meg, mert szerinte annak nincs értelme. Ha az jajveszékel, lehordja, gyengének, ostobának nevezi. Minden feladatot elvégez, nem a saját életét éli, mégis intimitáskerülő, empátiahiányos.

Miként kell ölelgetve kerülni az intimitást? Sima ügy az is. Apa, amikor otthon van puszilgatja, ölelgeti, fogdossa a feleségét, gyerekeit. Viszont minden alkalmat megragad arra, hogy ne legyen otthon. Egy rossz szót sem lehet szólni rá, hiszen értük dolgozik, sőt mindig szelíd, kedves. De ha felesége sírógörcsöt kap, mert utál már egyedül lenni a  gyerekekkel, kifogásokat talál, hogy miért ne változtasson.

Tehát az intimitás csak annyi, hogy felszabadultan fel tudjuk tármni magunkat valakinek, és hogy megértsük, érezzük, mire van a másiknak szüksége, és legalább néha aszerint cselekedjünk. Szülőként, partnerként, gyerekként. Az intimitásban nincs helye feltételeknek, pozícióharcnak, elhanyagolásnak, saját képre formálásnak, használatnak.

Engem szerintem 4-5 ember szeretett úgy igazán életemben, intimitással. Volt tök hideg, lusta, idegesítő, fárasztó és agresszív is köztük. Mégis világos volt, mint a nap, hogy feltétel nélkül szeretnek. 

 

A férfiak legalább nyolcvan százaléka intimitáskerülő. Ez azt jelenti, hogy ideig-óráig képesek együttműködni, érzelmet mutatni, empatikusnak lenni, de utána menekülniük kell. Általánosságban az az érzés fogja őket el, hogyha nem szállnak ki a buliból egy időre, bekebelezi őket a női partner. Ha ezt megértjük, sok frusztrációt megspórolunk magunknak mi, nők.

A legérdekesebb módokon tudják ezt a bekebelezési félelmet kijátszani. Egy részük alkoholista lesz. Az ital jelenti számára a védőfalat a nővel, családdal szemben. Sokkal elfogadottabb módja ugyan ennek a munkamánia. Az a férfi, akinek egyszerűen muszáj napi tizenöt órát dolgoznia, hogy eltartsa családját, éppen úgy menekül, mint az alkoholista. Az abúzus, agresszió sok más mellett ugyanezt a pszichés célt is szolgálja: ellökni a másikat. Klasszikus példa persze az a típus, amelyik meg sem nősül, sorra új kapcsolatokat létesít, de amint komolyra fordulna a dolog, dobbant, megy a következőhöz. Az intimitáskerülés egyik legkellemetlenebb módja a hűtlen férfi: hogy ne kebelezzék be, mindenkit megcsal, érzelmek nélkül létesít szexuális kapcsolatot. Súlyosabb esetekben játék vagy drogfüggés is szolgálhat hasonló előnyökkel. És vannak a szimpla jégcsapok.

Vannak kevésbé intimitáskerülők. De ez is trükkös, mert melléjük valamiért mindig intimitáskerülő nő sodródik, így az egyensúly megvan. Ők évtizedekig lihegnek egy szexmegvonós feleség után, vagy szolgálnak egy jeges nárcisztikus asszonyt viszonzást nem várva.

És van, hogy két aránylag egészséges, hasonló érzelmi igényű ember kerül össze. Ritkán. 

Tegnap jól bevizsgáltam a drakulára elhajtott kolleginát, és azt kell, hogy mondjam, elkezdett szépülni. Teltebb, világosabb a bőre, a szája fölött kiteltek a ráncok (cigizik, de megtudtam a botox bőrgyógyásztól, hogy ezek alapvetően hormonálisak, a klimaxnak köszönhetőek), ami jó hír, mert ezek ellen csak a Restylane-es töltést lehet amúgy bevetni, márpedig épeszű 55 pluszos nő nem vágyik kacsaszájra. Szóval visszavonom tanaimat, a drakula jó. Igaz, ellenzői szerint, amint elmúlik a hatása, a bőr rosszabb állapotba megy vissza, mint előtte volt, ezért ez is egy folytatólagos kényszerré válhat, mint a többi eljárás. 

Nem csinálom, de nem rossz módszer. Ajurvédikus gyógyító eszköz. A lényege, hogy éhgyomorra olajat teszünk a szájba (szezám vagy kókusz ajánlott). Tíz-húsz percig öblögetünk, aztán kiköpjük. Ezt azért csinálják a jógik, akik kitalálták, mert méregteleníti az egész testet, azáltal, hogy a zsírban oldódó mérgeket kihúzza a szervezetből. A fogmosás, vízivás csak a vízben oldódóakat érinti. Az igaz nagymenő jógik olajas beöntést itt csinálnak hasonló célból. A nagyon durva vélemények szerint minden betegséget gyógyít, fiatalít, a visszafogottabb versenyzők azért csinálják, mert a szájüreget valóban alaposabban tisztítja, mint a szájhigiénia egyéb formái. Elég macerás, és szerintem annyit nem ér, de ismert, elterjedt természetgyógyászati módszer. Napi kétszer. Amire tényleg nagyon jó, hogy bármilyen inygyulladás, mozgó fog, szájüregi probléma csodálatosan gyógyul tőle. A büdös száj egyetlen ismert ellenszere.

 

 

 

 

Valaki emlegette a nem szólok hozzád viselkedést az egyik kommentjében, és úgy döntöttem, írok egy posztot róla, mert az egyik legérdekesebb manipulációs eszköz. 

A passzív agresszív viselkedésforma legnagyszerűbb mutatója a nem szólok hozzád viselkedés.

Iszonyú primitív, mégis rengetegen alkalmazzák, és rengetegen beszopják. Nyilván, ha valaki gyerekkorában tapasztalja, az sokat nem tud ellene tenni, ha valamelyik szülője nem szól hozzá bizonyos ideig. Egy nyolcéves nem tud kisétálni az ajtón vagy átcuccolni a nagyihoz csak azért, mert iszonyú feszültséget okoz benne ez a mesterséges: te nem létezel számomra üzenet.

A nem szólok hozzád, mint minden pszichológiai trükk többfunkciós: egyrészt alkalmazója eléri vele, amit követel (a másik azt csinálja, amit ő akar). Plusz saját belső ürességérzetét átpakolja a másikra, leprojektálja, így feszültségoldó. Hatalmat is ad annak, aki ezzel szívat, tehát hármas az előny. A szenvedő fél (nemcsak gyerek) kiborul, énvesztést él át, szenved, nem tud szabadulni, vergődik, érvelni próbál, miért nem érdemli ezt meg. Ezzel csak erősíti a másik pszichológiai térnyerését a szituációban.

Akit gyerekkorában rendszeresen silent treatmenttel kezeltek, az két irányba szokott felnőni: vagy csinálja ugyanezt a partnerével, saját gyerekével később, vagy olyan kapcsolatot keres, amelyben ezt megkapja. 

Mit lehet ellene tenni?

Nagyon egyszerű, át kell vinni a fókuszt a másikról magadra. Nem azon gondolkozni, miért nem szól hozzám, mit kellene tennem, hogy megbocsásson, hanem elgondolkozni, én mit érzek, miközben így bánnak velem. Nem azon, megérdemlem-e, hanem mit érzek. Ezzel visszakerül az erő, energia, oda, ahová való. Ha az egészséges fókuszváltás megtörténik, magától megoldódik a probléma. A szenvedő fél kisétál: már nem gyerek, elcuccol a nagyihoz, és elfelejti az egészet.

Érvekkel kár küzdeni ellene: szólj hozzám, jó voltam! Ez nem rólad szól, senkit sem érdekel, jó voltál-e. A manipulációval egyet lehet kezdeni: nem figyelembe venni, és menni tovább.