Szerintem én átlagos magyar utazó voltam, aki a következő prekoncepciókkal indult neki: Izrael veszélyes, az emberek félelemben élnek, kénytelen-kellet agresszívak, Izrael nyers, mivel nem csupán európai nagypolgári zsidók telepedtek le ott, hanem rengeteg az orosz, a jemeni, más fejletlen országból érkezett zsidó, az izraeliek nagyon millitánsok, mivel állandó készenlétben vannak, fő erényük nyilván a kereskedés, az évezredes hagyományok miatt. Na ebből egyik sem jött be, de még véletlenül sem.
Először Jeruzsálembe mentünk. Egyből elhajtottak a Siratófalhoz,fel az Olajfák hegyére, szuk és végül Yad Vasem. Az első benyomás, hogy a világ második legszebb városa (az első Siena, ebből nem engedek), a látvány, a fekvés, a fehér, aranykupolás épületek egyszerűen káprázatos. pont tökéletes a mérete, tehát nem kisváros, amit bejártsz két óra alatt, de nem is metropolisz. Amint járkálsz a golgotán vagy a siratófal környékén, kifejezetten nagyon spirituális hangulat fog elfogni. tele van ugyebár imádkozó zsidókkal, az egész nagyon középkori feeling, ahogy a tórát mormolják maguk elé. Plusz a városban legalábbis ezen a csütörtökön egymást érték a barmicvók: 13 éves kiscsávókkal táncol a sok család, akár egy haszid faluban, fejedre cukorkákat dobáltak különböző csoportok, klezmer szólt mindenfelől. Erre rájön persze a golgota-atmoszféra, mintha minden kő mögül a szenvedő Jézus kukucskálna, keresztény zarándokokkal is tele itt a város, akik égő tekintettel hajlonganak a megváltó különféle ereklyéi előtt. Bár azt se tudják, hogy merre volt a golgota (3 tipp van minimum), az erre mászkáló emberek mély vallásossága ragad. Én speciel egy buddhista kolostorban is érzem az örökkévalót, itt aztán minden sarokból valami isten kandikál ki, mert persze közben imára szólít a müezzin, hiszen muzulmán szent hely is ez. Szóval felületesen nézve Jeruzsálem csupa múlt, ima, ünnep.
Van sok zsidó Izraelben, de nem mind vallásos, ultraortodox meg csak tíz százalék. Viszont, mivel sok gyerekük születik, a jövő az övék, most úgy fest. Nekik fő kenyerük az iratok tanulmányozása és az ima, kérdés, ez milyen hatással lesz ez a gazdaságra. Vannak itt olyan szekták, amelyek tagjai egyáltalán nem dolgoznak, az ő életüket az amerikai zsidóság finanszírozza, akik helyett viszont imádkoznak.
Jeruzsálem legsúlyosabb élménye azért csak a Yad Vasem. Ez egy hatalmas kőmúzeum (simán elmenne náci bunkernek vagy szocreál gyárépületnek a benyomása), ahol összegyűjtötték a Holokauszt történetét. A sztoriról sokat tudtam eddig is természetesen, olvastam az idevonatkozó regényeket, gyűjteményeket, láttam a filmeket, és tanultam a történelmet. Így is odabasz, nagyon. Nincs túldramatizálva, tehát senki ne arra gondoljon, hogy kitettek egy halom auschwitzi fotót. Nem. Végigveszi a dolog abszurd, fokozatos jellegét, taglalja az önvédelem hiányát, az emberi oldalt. Egy példa: német meséskönyvek a náci propaganda jegyében, vagy egy polgári zsidó család otthona a zsidótörvények kezdetének idején, élet a varsói gettóban.
Utána valami bibliai tekercs következik az izrael múzeumban, de már mindenki fáradt, tele a feje a nácikkal, nem tudunk figyelni a Josephus Flavius sztorikra.
Nade az esti étterem!
Én alapjáraton ázsiai kaja fan vagyok, a legjobbakat Kínában ettem, második legjobbakat a China Townban New Yorkban, utána jött India, Persze jó a girosz is Athénban, de a kifinomultság nekem hiányzik a mediterrán konyhában.
Viszont Izraelben kurva jó a kaja. És kifinomultan az. Itt ettünk első este:
http://www.tripadvisor.com/Restaurant_Review-g293983-d1025262-Reviews-Chakra-Jerusalem_Jerusalem_District.html
Hogy is mondjam: ami jó keleten, nyugaton, a zsidó konyhában, az oroszban, a lengyelben és persze az arabban, azt mind odahordják neked egy asztalra. Az evési kultúrájuk nagyon magas, egy helyi (magyar lány) szerint az izraelieket a zabálás érdekli legeslegjobban. Úgy esznek, mint az arabok: rengeteg előétel, több féle főétel, jó kenyerek és desszertek. Az a különbség, hogy a mezze stílusú tálalásban nemcsak olajbogyesz, sajtok, herkentyűk vannak, hanem mondjuk valami súlyosan lengyeles céklás cucc, vagy oroszos ikrasaláta, vagy belekerül egy prézlis karfiol édesen, ami ha jól sejtem, zsidó kaja. A főételek közt is volt például francia marharagu, beef bourguignon, amilyet még Párizsban sem ettem, úgy elkészítve, sőt, életem legjobb bélszínjét is itt találtam, pedig az is van jó pár helyen. Komolyan, mintha a terveim szerint alakították volna ki ezt a menüt: a zsidók mindent összehordtak ide a világból, amit eredeti hazájukból érdemes volt elhozni gasztronómiailag, és csak egy kicsit csinálják meg jobban. Mint a humuszt, amit az araboktól szedtek, de ma már az ő nemzeti ételük lett. Minden éttermet nem írok le, mind jó volt, még az egyszerű pizzázó is, de a lényeg, hogy egy másik helyen csak olasz kaja volt, de az is olyan, mint a legjobb olaszországi helyeken (ott például rengeteg szar kajálda ia van). Nyilván nem ettem végig minden éttermet, de azt mondják, nemigen van rossz.
Második nap végigrángattak a Holt tengeren, egy sivatagban, egy ősi erődön, és egy kibucban. Ez tök más hangulat volt. Egyrészt egy jóval korábbi keleti történelem (Maszada erőd, fantasztikus kilátás, egy első századbeli római-zsidó háború hősi emlékműve, az ő egri várjuk), az Engedi kibuc, ami ma egyszerű turisztikai biznisz, de megcsap a régi kibucok összetartó munkájának szele, a Holt-tenger, ami egész más tenger, mint a többi, mivel annyira sós, hogy nincs benne élet, tényleg egy úrbéli helyszín, a víz persze fenntart, ezt mindenki tudja, és az iszapja zseniális pakolásnak, ránk tették azt is. A sivatagban megcsap, hogy ezeknek az embereknek tényleg a semmiből kellett itt életet fakasztaniuk, kilátástalan a víztelenség, a kietlenség, amire alapították ezt az országot, amit szépen kizöldítettek.
Félig zsidó vagyok-félig keresztény. Mondhatnám katolikus. Bár nem volt hívő egyik nagyszülőm sem, de anyám nevelt mégiscsak katolikus szellemben. Zsidó hatás alig ért apai részről, mivel későn kerültünk jó viszonyba, már kamaszkorom körül. De mint minden magyar fél-, negyedzsidónak, a holokauszt emléke miatt felerősödött a zsidó identitás késő kamasz koromban. De akkor is katolikus-dzsentri család nevelt, aminek a lényege nemcsak a szokások, az értékrend, de a temperamentum is. Az én családom könnyed, kicsit fellengzős, kicsit nagyképű, mindenféle görcsösségtől, félelemtől mentes magyar család volt. Nem volt ránk jellemző a protestáns szigor, frusztráltság, és kőkemény kötelességtudás sem, sem a zsidó félelem, önsajnálat. A katolikusok, ha nem is hisznek, úgy tudják, minden meggyónható, jóvá tehető. Ilyen vagyok én is, nem szenvedő zsidó, mert nem ők neveltek. Viszont a zsidóság mégis nagyon erős rész, akár a jellememben (tiszta apám vagyok), akár az átörökített félelemben. Azért írtam ezt le, mert Izraelben mégis a magyar részem kezdett horgadni. Nem a zsidó. Itt a zsidók ugyanis nem olyanok, mint a diaszpórában. Nincs bennük semmi önsajnálat és félelem. Ezt kellene eltanulnunk nekünk magyaroknak. Hogy önsajnálat és önimádat helyett a tenni akarást, a pozitív szemléletet, az építést és az önbizalmat kellene erősíteni. Izraelben, ha megkartellezik a benzint, és felemelik az árakat, akkor az emberek összefognak a facebookon, és szerveznek egy olyan tüntetést, hogy a cégek kénytelenek engedni. Ugyanezt megcsináltak a tejárakkal. Egész Tel-Avivban ingyenes a wi-fi, a közügyek mindenki ügye, nem legyintenek, nem gondolják, hogy valami nagy hatalom ül a fejükön, aminek ki vannak szolgáltatva. Izrael embertelenül drága, sokkal drágább, mint magyarország, de valahogy kifizetik a számláikat. Úgy gondolják, mindig történik valami jó velük. Ebben persze vastagon benne van, hogy az állam mégiscsak a vallásra és a cionizmusra épül, amiket lehet nem szeretni, de van egy spirituális kerete az életüknek, és egy céljuk: őket többé nem nyomja le senki. nyilván való, hogy más a világban betöltöt szerepük és heéyzetük, mint nekünk, de nem úgy tűnik, mintha ezeknek semmit sem kellene tenniük a jólétért (mint például egy dubaji arabnak az olajmezőjén csücsülve). Olyan dolgokba kellett fogniuk, amikhez nem értettek: a zsidók kereskedők, bankárok vagy földönfutók voltak sok-sok évig, itt pedig mindent meg kellett csinálniuk, amihez nem volt tehetségük: mezőgazdaság, ipari termelés, stb. És megtanulták, csinálják, de nem görcsösen. Akárhova nézel, az emberek kurva jól vannak, a zsidók, az arabok, az itt dolgozó oroszok (keresztények), van munka, dolgoznak is, nem lógatják a lábukat fél napokig, mint a dél-európaiak, de nem szakadnak meg, mint egy-két fejlett országban az emberek. Kicsit zajosabb, mediterránabb az élet, mint Nyugat-Európában, de kulturálisan tökéletesen kielégítő a környezet.
Tel-Aviv iszonyat pezsgő város lett. Azt mondják, nem régen van ez így, de most minden van itt, ami Berlinben vagy Bécsben. Azért nem írok Londont, mert Tel-Aviv nem nagy és félelmetes, nem is annyira gazdag, mint Párizs vagy Róma, de igaz világváros fantasztikus bárokkal kávézókkal, múzeumokkal, stb. mellette van Yaffa, ami gyönyörű nyaralóhely, kikötő és művészek lakhelye. Mint a Riviéra a frusztráló milliárdosok nélkül. Szép és megnyugtató. Költöznék ide.
Több magyar zsidóval találkoztam kint, egyik sem vágyik haza. Mintha itt minden olyan könnyen menne, valahogy mindig megkeresik a súlyos lakbérre valót különféle ilyen-olyan munkákkal, vannak barátaik, szeretik a környezetüket.
Egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy nem túl jól öltözöttek az emberek. Inkább kényelmesen, mint divatosan járnak. Természetesen mindent kapni, de valahogy ez nem motiválja őket.
Ami nagyon fájdalmas volt, hogy rájöttem, mi magyarok képtelenek vagyunk élvezni az életet, nem szeretjük magunkat csak ajnározzuk, nem élünk a környezetünk szépségeivel, és egy tehetetlenség érzés uralkodik az egész országon. Pedig simán meg lehetne csinálni, igaz itt sosem lesz már egy vallási alap erre.
