Egyik kedves kommentelőm, Mother of Invention javasolta a poszt témáját: miért nem tudnak a nők méltósággal megörgedni? A kommentekre bízom ennek eldöntését, de azért összefoglalom saját gondolataimat.
A képen egy természetes külsejű, plasztikát elutasító hollywoodi lecsúszott sztár, Linda Hamilton van. Fent a Terminatorban 35 évesen, lent mindössze 52 évesen.
Linda vallási mámorban él, még nem emésztette meg, hogy James Cameron nem maradt mellette, és senki sem foglalkoztatja. Más gond nincs vele. Valószínűleg nem iszik, nem cigarettázik, nem drogos, jó helyen van háza Los Angelesben, nem a szmogban, a levegő páratartalma magas, ami jót tesz a bőrnek. Egész életében rendkívül sportos volt, a haját azért festi, tehát a konvencionális dolgokra nem mond nemet, nem túl öreg, hiszen még ötvenöt sincsen. Önhibáján kívül hogy néz ki mégis? Rémesen.
Mert rossz bőrtípust örökölt, és mert úgy döntött, hogy méltósággal öregszik meg. Ez arrafelé nem szokás. A nők a külsejükből élnek, igyekeznek konzerválni, és noha a plasztika soknak igazán nem áll túl jól, ezeknél a homlokráncoknál valljuk be, a nála csak 2 évvel fiatalabb Madonna felpuffasztott képe még mindig kedvezőbb látvány.
De mi van a civilekkel? nyilván mi nem a testünkből élünk, megkeressük a vajaskenyérre valót valami állásban, ahol nem muszáj szépnek lenni, általában van partnerünk, gyerekünk, senki sem kötelez arra, hogy jól nézzünk ki, mégis sikítófrászt kapunk az örgedés bármely jelére, legyen az huszonév vége felé egy-két szarkaláb a szem alatt vagy az első ősz hajszál, harminc után megváltozik az alak, szülés nélkül is, már nem olyan vékony a derék. Negyven fölött felerősödnek a korábbi negatívumok, az arc előreesik, a homlok ráncosodik, stb. Persze nem mindenkin ugyanaz, de ami korábban kicsit zavaró volt, addigra már nagyon határozottan jelentkezik. És olyankor hirtelen a mai nőnél oda a méltósággal megöregedés elfogadása. Elkezd kapkodni, drága krémet vesz, alakformáló kezelésre megy, hirtelen fitneszbérletet vesz, de nincs türelme, jojódiétázik, elmegy kozetikushoz, új hajat vágat. És ha nem aza típus, aki négy gyermekét otthon frissen sült kaláccsal várja farmerben, pulcsiban, és férjét a jó természetével akarja csak megtartani, akkor egy idő után bizony eszébe jut a plasztika.
Nekem elvileg semmi kifogásom a plasztika ellen. Ha egy születetten sárga fogra porcelánhéjat lehet rakni, és az még okés, akkor miért ne lehetne egy klepa fület visszavarratni? A klasszikus kultúrákban a nők csak a férjhezmenetelig szépíthették magukat, utána irány a tíz kölyköt megszülni, majd klimax után vagy meghaltak maguktól, vagy házi munkára még jók voltak. Viszont ezekben a kultúrákban nem volt válás, méltósággal megöregedhettek, mert volt egy biztonsági háló a nők alatt. Ma nincs. Ezért fejlődött ki a szépségipar, ami korábban csak a kurtizánok, vagy császárnők szolgálatában áll. Amióta nem tudjuk, mi lesz velünk öt év múlva, mert melóznunk kell nekünk is, esetleg párt találni ötvenévesen, mert elválunk, azóta nem engedhetjük meg a méltósággal öregedést magunknak.
Még a saját nagyanyáink is negyven körül sötét ruhákba bújtak, legtöbbjük el sem hagyta a lakást egyedül! És ez nem volt régen. Nincsenek előttünk minták. Az anyám nem én vagyok, semmi előképet nem jelent. Sosem plasztikáztatna, és imád takarítani. Én utálok takarítani, vasalni is, és én sem plasztikáztattam még, de lelkileg, világnézetileg simán beleférne. Az egyetlen dolog, amiért meggöndolom: fáj, és mi van, ha rosszabb lesz utána? Semmiképpen sem a méltóságom elvesztése.
