Az olimpiáról nem írok, mivel az tévéből jóval érdekesebb. Ráadásul minden olimpia egyforma a helyszínen. Ez és az athéni, valamint pekingi között annyi különbség volt, hogy erre nem lehetett jegyet kapni neppertől, annyira biztonságosan őrizték a jegyeket, aztán meg nézték az üres székeket. Meg itt még genyábbak voltak a biztiőrök, maximális fegyelem, biztonság. 

Ami nagyon hangulatos: magyar vonatkozású labdajáték élőben -ez veri a tévés közvetítést, a szurkolók miatt, de minden más (atlétika, úszás, kajak-kenu) nehezebben követhető a helyszínen. Ezt korábbi olimpiákon szűrtem le. Most úszásokat láttam, meg tollaslabdát, mást nem. Jó volt, de nem kapaszkodtam további jegyekért, mert inkább a városban voltam.

Nagyon jó körülmények között voltunk, ez nekem új volt, három korábbi itt tartózkodásomat némileg mérgezte a kurva gazdag város, nekem meg csak hot dogra telik feeling. Jó, ez így túlzás, 2005-ben, amikor utoljára Londonban jártam, természetesen már telt étteremre, de a fejenként minimum 20 fontos vacsoraszámla rossz érzéssel töltött el. Ez most ki volt küszöbölve, és nem volt mindegy.

Ennek ellenére első nap úgy éreztem, ez egy hatalmas, gonosz city, ahol legszívesebben elbújnék, olyan sokan vannak. Majdnem pekingi méretű tömeg tud Londonban lenni, és a kínaiaknak én legalábbis jobban megbocsátom, hogy sokan vannak. Az is csak itt fordult elő, hogy a metróban egyszerűen áthúzott egy negyven kilós görgős bőröndöt a lábamon egy faszi, mert sietett, majdnem eltörve a lábaimat.

Londonban per pillanat mindenki rohadtul fiatal, és nagyon trendi. A csajok két viselés után kidobják a cuccaikat. Nem elegánsak, mint a párizsi nők, de szerintem szebbek (igen, az echte angolok is), és iszonyat letisztult cuccokban jártak. Szombat este keményen berúgnak, és esnek le a harminc centis trendi sarkaikról. és ezek nem az olimpia népe, hanem az átlag londoni angolszász fiatal, aki elönti a Trafalgar és Picadilly környékét szombat este.

Korombeli nőt keveset látni, mivel épeszű negyvenes már rég kiköltözöztt valami külvárosba, és nem az Oxford Streeten vásárol, de ha mégis, akkor az a jellemző, hogy az arcuk bár mutatja a korukat (nem az amcsi szétoperált fajta jellemző), baromi soványak (nem anorexiás, hanem lapos has, jó fenék), és nagyon jó kosztümökben, ruhákban vannak. Szóval iszonyat gusztusosak, és ők is trendik. Képtelenség utánuk csinálni, már azért is, mert Budapesten nem lehet mondjuk fekete, derékban szűkített egyszerű zakót kapni. Vagy olyan farmert, amiben valahogy áll az ember segge.

A vásárlás most csak az Oxford-Regent vonalon adódott, nem volt időm a Harrods-ba is elmenni. Illetve egy órát kószáltam a Soho kisebb dizájner boltjaiban. Pont egy hét kellett volna csak a shoppingra. Nagyon állat top dizájnerek tartottak 70 percent offot, viszont ezek a cuccok időt igényelnek. A Notting Hill hippis kínálata hidegen hagyott. Ruhában nekem London keményebb dió, mint Párizs. Ott bemegyek egy boltba, és négy ruhát csukott szemmel leveszek a helyéről, fizetek, és már jól vagyok. Itt a Topshop vonalhoz már öreg vagyok, a kinti Debenhams jó volt, ott vettem ezt-azt, a Mark and Spencerre pedig nem volt idő. Ami döbbenet volt, hogy a kiscsajok a Zarában taposták egymást halálra, pedig a negyedóra alatt, amit rászántam, azt láttam, hogy nem sokkal különb a választék, mint itthon. Meg kell, hogy mondjam, hogy ennek ellenére, rajtuk másképp áll a Zara, Topshop, mint az itthoni lányokon.

Voltam múzeumban és színházban is. Ez utóbbiról: A Mamma Miát láttuk a Westenden. Vicces volt. Minden színész ronda volt és kövér, a rendezés sem valami állat, viszont mindenki tudott énekelni és táncolni, ami szerintem nálunk nem jellemző. Ami meglepő volt, hogy a közönség teljesen begerjedt, együtt énekeltek velük, sőt táncoltak is.

A kaja szerintem Londonban jó. Mivel a nemzeti konyhájuk nem egy vaszizdasz, adnak rá, hogy az éttermeikben jó legyen a kaja (szemben például az olaszokkal, ahol a legtöbb rossz étteremben voltam, de Párizsban is van bőven rossz kaja). Mivel igyekszem azt enni, amit egy helyen kell, egy életre elegem lett a Fish and Chips, fehér kolbász típusú kajákból, de egyszer jó volt.

Néztem tévét is, mert reméltem, néha elcsípek valami magyar vonatkozást. A BBC azért sokkal jobb ilyen dolgoknál (olimpia), mint a magyar tévé, mert lényegretörőek, semmi eufemizmus, szépelgés, mindenkitől megkérdeznek bármit, ha nem örülnek a kevés aranynak (eleinte alig volt a Team GB-nek aranya), ugatnak, ha valaki elbasz valamit, azt lehordják a riporterek, de szemmel láthatólag nincs minden mögött manipulatív, politikai szándék és felhang, tényleg arról esik szó, amire a tömeg kíváncsi lehet, és mégsem úgy, hogy bábuként mozgassák a tömeget.

London ugyebár angol. Sokat tudok az angol kultúráról, mivel angol szakos voltam, olvastam sok Dickenst, Austent, Thackeray-t, Thomas Hardyt. Ha nagyon nekiveselkedik az ember a kultúr Londonnak, heteket el lehetne tölteni a történelem nyomában, de erre most nem volt idő.

London nagyon gazdag. sírnak persze, hogy az USA berángatta őket a depresszióba (Európában ők mentek leginkább velük), de akkor is látszik, hogy dől a lé. A válság kitörése óta Berlinben, Párizsban és Bécsben voltam ezen kívül nagyvárosban, és legalábbis látszatra Londonon látszik legkevésbé. Ömlenek ki a kocsmákból, fullra vannak az éttermek, nincsenek kongó üzlethelyiségek (Németo-ban, Párizsban egy csomó), és fogyasztanak, mint állat.

Nagyon jó volt, Budapest egy igazi porfészek Londonhoz képest, sőt még Bécs is az (tavaly voltam egy csomót), ezzel együtt, nagyon nem laknék itt.