Nagyon egyszerű megállapítani, hogy az ember, akinek éppen dührohama van dühös vagy dühfüggő-e. A dühfüggő miután kiüvöltötte, esetleg kiverekedte magát, jobban érzi magát. Kisimul, esetleg fütyörészik, visszanyeri önbizalmát, önértékelését. Aki tényleg dühös, az agresszív megnyilvánulást követően elszégyelli magát, bocsánatot kér, magába száll. A düfüggő olyan, mint a drogos, szüksége van a rohamokra, ezek éltetik. Jellemzően vagy akkor szakad el a cérna náluk, amikor az önérzetüket érzik veszélyben, vagy még ez sem szükséges, hanem maguk provokálják ki a dührohamot. A dühfüggésnek két fő fajtája van. Az egyik válogatás nélkül mindenkibe beleköt, kocsmai verekedő, kötekedő típus, a másik csak otthon, gyerekei, felesége számára tartogatja a rohamokat, egyéb szociális helyzetekben úriemberként viselkedik. Ez utóbbi fajta a sunyibb, aljasabb, közvetlen környezetének nem csak a viselkedésével kell megbirkóznia, de azt is el kell viselnie, hogy senki nem hiszi el, mi folyik a négy fal között. A dühfüggő nem rendelkezik empátiával ezért tudja használni saját céljaira a körülötte élőket. Esetleg gyógyítható lenne, de nemigen keres terápiát, ugyanis neki nem érdeke, nem ő, hanem környezete szenved. Akin gond nélkül leüvölti hozzátartozója fejét, azt az is kevéssé zavarja, milyen károkat okoz hosszú távon. A dühfüggő nagyon kedves is tud lenni. Ha nem lenne az, senki nem tartana ki mellette, márpedig szüksége van környezetére, éppen dühfüggése miatt. Ha meggyógyítják, egy erőtlen zombi lesz belőle, hiszen egész lényét átjárja a megnyerő viselkedés és az elviselhetetlen dühöngés közti váltakozás. A dühfüggővel pokol az élet. Általában fokozatosan mutatja ki foga fehérjét, ezért viszonylag ép emberek is áldozatául eshetnek. Mint a béka, akit beletesznek a hideg vízbe, és mire felforralják, már nem tud kiugrani.
