- Isten vagyok - mondogatta Pablo Picasso. A képzőművészet történetének legnagyobb rocksztárja iszonyatos erővel dolgozott 92 éves koráig: mindent munkájának rendelt alá. Másoktól szívta el az ehhez szükséges energiát. Tipikus nárcisztikus módon, be is vallotta, hogy senki sem fontos csak az alkotás, és feláldoz ennek oltárán mindenkit. Kegyetlen volt nőkkel, leszármazottaival. Számos életet tett tönkre. Ilyen, amikor egy manipulatív nárcisztikus komoly eredményeket ér el, ettől jellemvonásai még erősebbek lesznek, és a külvilág visszaigazolja, hogy viselkedése rendjén való.
Áldozatai öngyilkosok, lelki roncsok, alkoholisták lettek. Gyakorlatilag felfalta maga körül az embereket. Lánya, Paloma mondta egyszer, hogy a körülötte élők boldogok voltak, hogy tönkremehettek a közelében. Olyan volt, akár a nap: melegített, ám ha közel mentek hozzá, szénné égetett mindenkit. És erről nem a nap tehetett.
Paloma ráérzett a nárcisztikusok fő jellemzőjére: nem szándékosan teszik tönkre az embereket - bár, ha intelligensek, tudnak erről, miként Picasso is -, ám nem tudnak tenni ellene, mert ez az egyetlen működési formájuk, mintha felsőbb erő irányítaná a mechanizmust.
Művészetében is fellelhetők nárcisztikus jegyek: mint isten, vagy inkább ördög torzította el, ami a kezébe került. Nem intellektuálisan deformálta a képre vitt embereket, hanem kegyetlen, ösztönös energiával. Gondoljunk az Avignoni Kisasszonyokra.
Kapcsolatát a nőkhöz így foglalta össze: számomra egy nő vagy istennő vagy lábtörlő. Ezt a fekete-fehér látásmódot ugyanarra a nőre is rá tudta vetíteni. Kapcsolatai elején istenítette, majd leértékelte a szeretőit. Nem csoda, hogy ketten öngyilkosok lettek, ketten megbolondultak közülük. Csak Francois Gilot hagyta el (később férjhez is ment a Sabin cseppek felfedezőjéhez), ő ma is boldogan, megbecsülésben él, ám az Életem Picassóval című könyvében leleplezte a külvilág számára tökéletesnek hitt szörnyeteget. Megemlíti, hogy cigarettacsikket nyomott el az arcán, hogy minden szeretőjét verte, volt, akit eszméletlenségig.
Felesége, Olga Koklova rákos lett és megbolondult, Dora Maar, a "zokogó asszony", akiről talán a legizgalmasabb nőábrázolásait festette, vallási mámorba került, és szintén elvesztette az eszét, nem is tagadta: Picasso után csak istennel kerülhetett viszonyba, ő sokáig élt, Picassót is túlélte, soha többé, évtizedeken át nem volt kapcsolata többé férfiakkal. Fiatal szeretője, Marie-Therese, és utolsó kapcsolata, Jacqueline, akivel 70-93 éves koráig együtt élt, öngyilkos lett. A harminc évvel fiatalabb Jacqueline nem bírta elviselni az életet Picasso halála után. Olyan intenzív volt a személyisége, hogy nem maradt energiája saját magára. Picasso egyetlen nőt sem hagyott el. Pont abba mentek tönkre, hogy akkor is az "örökös hárem" tagjai maradtak, amikor Picasso már rájuk unt. Dora Maar például kapcsolatuk után is arra várt, mikor látogatja meg egyszer Picasso, aki nem engedte útjára, nem zárta le a kapcsolatot, állandó készenlétben tartotta volt asszonyait. Olgától például nem volt hajlandó elválni, nehogy neki kelljen adnia akkor már jelentős vagyona egy részét. Koklova is abba betegedett bele, hogy nem hagyta Picasso, hogy túllépjen rajta.
Leszármazottai sem jártak túl jól. Francois Gilot két gyermekét Palomát, és Claude-ot nem volt hajlandó fogadni bosszúból, hogy anyjuk könyvet mert írni róla. Évtizedekig élt még szakításuk után, de gyermekeit soha többé nem látta. Egy unokája öngyilkos lett, egyik fia alkoholista.
Kortársai szerint, ha egy társaságban Picasso beült emberek közé, olyan erős jelenléte volt, úgy támadott, és hízelgett, úgy viselkedett, hogy egyszerre többeknek le tudta szívni minden energiáját, úgy mentek ki a szobából, mint akik egy tornádót éltek túl.